"A NYUGATI VILÁG FELNŐTTJEINEK ZÖME művészi képességeiket illetően alig fejleszti azokat a készségeket, melyeket 9-10 éves koráig elsajátított. A legtöbb mentális és fizikai tevékenységben a felnőtté válás során változnak és fejlődnek az egyén képességei. Erre jó példa a beszéd vagy a kézírás. A rajzkészség fejlődése azonban rejtélyes módon a legtöbb embernél megreked egy korai fejlettségi szinten. Kultúránkban a gyerekek, de a legtöbb felnőtt is úgy rajzol , mint egy gyerek, FÜGGETLENÜL ATTÓL, HOGY AZ ÉLETE MÁS TERÜLETEIN MILYEN SZINTRE JUTOTT.

Ha nevet kellene adni erre a rajzolásra való képtelenségnek- ahogy a pedagógusok az olvasási problémát diszlexiának nevezik- akkor talán diszgrafikának vagy diszartisztikának nevezhetnénk. De senki nem adott ilyen nevet, mert a kultúránkban a rajzolás nem annyira létfontosságú a túléléshez, mint a beszéd vagy az olvasás. Így aztán kevesen veszik észre, hogy rengeteg felnőtt rajzol gyerekesen, és rengeteg gyerek adja fel 9-10 évesen a rajzolást. Ezekből a gyerekekből olyan felnőttek lesznek, akik mondják, sosem tudtak rajzolni, és képtelenek akár egy egyenes vonalat húzni. A művészi fejlődés korai elvágása azt eredményezi, hogy rendkívül értelmes és magabiztos felnőttek hirtelen zavarba jönnek, bizonytalanok és nyugtalanok lesznek, ha egy emberi arcot vagy alakot kell lerajzolniuk.

Miriam Lindstrom (1957) A gyermekek művészete San Fransisco-i Művészeti Múzeumában dolgozó, gyermeki művészet szakértője így vélekedett a kamaszkorú művészetet tanuló diákról:

„Saját eredményeivel elégedetlen. Rettenetes vágy ég benne, hogy művészete tetsszen másoknak, hajlamos félretenni eredendő kreativitását és személyes kifejezőerejét. (…) A vizuális képességek, és akár eredeti gondolkodásának, illetve a környezet iránti személyes érzéseinek további fejlődése ezen a ponton leállhat. DÖNTŐ IDŐSZAK EZ, melyben nagyon kevés felnőtt nyújt segítséget.

A kritikus időszak

A legtöbb felnőtt számára a kamaszkor kezdete jelenti a rajzkészség gyakorlásának, a művészi fejlődésnek a lezárását. Gyerekként művészi válságot éltek át, a körülöttük levő világról tett egyre összetettebb érzékelésük ütközött össze művészi képességük pillanatnyi szintjével. A legtöbb 9 és 11 éves kor közötti gyerek számára a realisztikus rajzolás kedvelt időtöltés. Rendkívül kritikusan kezdik szemlélni gyerekkori rajzaikat, és valamilyen kedvenc témát újra és újra lerajzolnak, megkísérelve tökéletes képet alkotni. Bármilyen, a tökéletes realizmussal ellentétes dolog hibának számít.

Talán emlékszel az ebben a korban tett kísérleteidre, hogy a dolgok „jól nézzenek ki” a rajzaidon, és az eredmény okozta csalódásra. Reménytelenül rossznak és idegesítőnek láttad azokat a műveket, amikre pár évvel korábban talán büszke lettél volna. A rajzokra nézve talán azt mondtad, amit sok kamasz mond: „ Ez borzalmas! Nincs tehetségem a művészethez. Soha nem is szerettem különösebben, úgyhogy nem is foglalkozok ezzel többé.” 

A gyerekek sokszor más, sajnos gyakran előforduló okból hagyják abba az önkifejező művészeti tevékenységet. Meggondolatlan emberek néha gúnyos vagy lekicsinylő megjegyzésekkel illetik a rajzaikat. Ez a tapintatlan ember lehet tanár, szülő, másik gyerek, vagy esetleg a gyermek által csodált báty vagy nővér. Sok felnőtt mesélte el kínzóan tiszta emlékeit arról, amikor valaki gúnyt űzött a rajzolási próbálkozásaiból. Sajnos a gyerek gyakran a rajzot hibáztatja az átélt fájdalomért, nem pedig a kritikust. Így aztán, hogy énképét megvédje a további sérüléstől, a gyerek védekező állásba helyezkedik: engem többé nem látnak rajzolni.

Rajzoktatás az iskolában

Lehet egy tanár bármilyen rokonszenves, elkeserítheti a gyerekrajzokat ért igazságtalan kritika, tele lehet jószándékkal, mégis valószínű, hogy elbátortalanítja a kamaszok kedvelt stílusa: az összetett, részletgazdag jelenetek, fáradságos kísérletek a realisztikus rajzolásra, a kedvenc témák- versenyautók, és hasonlók- vég nélküli ismétlése. A tanárok visszautasítják a fiatalabb gyerekek rajzainak szabadságát, kedvességét, és nem értik, mi történhetett. Szomorkodnak, mert feszültséget és a  kreativitás hiányát látják a rajzokban. A gyerekek gyakran saját maguk legkérlelhetetlenebb kritikusaivá válnak.  Így a tanárok legtöbbször a kézügyességet fejlesztő pepecselésekhez folyamodnak, ami biztonságosabbnak tűnik és kevesebb szenvedést okoz. Ilyenek pl. a papírmozaikok, a zsinegfestés, foltfestés és egyéb, különféle anyagokkal való mesterkedés.  Mindennek az az eredménye, hogy a legtöbb diák nem tanul meg rajzolni az általános iskola alsó tagozatában. A korábban említett fiatalemberhez hasonlóan, felnőttként számos területen lehetnek majd jól képzettek, ám ha le kell rajzolniuk egy embert, ugyanolyan gyerekes dolog kerül ki a kezük alól, mint 10 éves korukban."

Csecsemőkortól kamaszkorig

A legtöbb tanítvány számára hasznos volt visszamenni az időben, hogy megpróbálják megérteni vizuális képalkotásuk fejlődését. Ha egyértelműen meghatározzuk, hogy hogyan alakult ki a gyermekkori jelképrendszer, a tanulók sokkal könnyebben nekifutnak a művészi fejlődésnek annak érdekében, hogy felnőtt képességek birtokába jussanak.

Az ákombákom-szakasz

Körülbelül másfél évesen kezd a gyerek nyomot hagyni a papíron. Vagyis a kezébe adott ceruzával, zsírkrétával teljesen egyedül készít jelet. Nehéz elképzelnünk, mekkora csodaként éli meg a gyerek, hogy lát egy fekete vonalat, ami egy pálca végéből jön ki, és ezt a vonalat ő irányítja, Te is, én is, mindannyian átéltük ezt az élményt. A kísérleti szakasz után valószínűleg élvezettel firkáltál minden lehetséges felületre, természetesen beleértve szüleid legjobb könyveit és hálószoba falait is. Az ákombákomok eleinte látszólag véletlenszerűek voltak, de igen hamar kezdtek egyértelmű formát ölteni. Az egyik alapvető firkáló mozdulat kör alakú, ami talán mindössze úgy képződik, hogy együtt dolgozik a váll, a kar, a csukló, a kézfej és az ujjak. A kör rajzolása természetesebb, mint mondjuk a négyzet rajzolásához szükséges karmozdulat. Próbáld ki egy papíron, így látni fogod mire gondolok.

A szimbólum-szakasz

Néhány nap vagy hét firkálás után a csecsemők- kétségtelenül minden ember- alapvető művészi felfedezéseket tesznek: egy lerajzolt szimbólum jelenthet valamit környezetünkből. A gyerek rajzol egy kört, ránéz, hozzábiggyeszt két jelet a szemnek, rámutat a rajzra, és azt mondja: „anyuci” vagy „apuci” vagy „én vagyok” vagy a „kutyusom”, vagy bármi más. Ily módon mindannyian megtesszük a csakis az emberekre jellemző ösztönös lépést, ami a művészet kezdetétől az őskori barlangrajzoktól elvezetett Leonardo, Rembrandt és Picasso művészetéig. A kisgyerek vad örömmel rajzol szemmel és szájjal ellátott köröket, majd pálcikaszerű vonalakkal érzékelteti a karokat és a lábakat. Ez szimmetrikus, kör alakú forma az az alapforma, amit a kisgyerekek leginkább alkalmaznak. Apró változtatásokkal bármi lehet belőle. Egy ember, egy macska, a Nap, egy medúza, egy elefánt, egy krokodil, egy virág vagy egy bacilus. Kisgyerekként a kép ábrázolta,amit rámondtál, bár talán titokzatos és megmosolyogtató módosításokat végeztél az alapformán ennek érdekében.

Három és féléves kor táján a gyerekek művészetének képi világa bonyolultabb lesz, az egyre fejlődő tudatosságot és a világ észlelését tükrözi. A fejhez test tartozik, bár lehet, hogy kisebb a fejnél. Lehet, hogy a kar néha a fejből nő ki, de jellemzőbb, hogy a testből, néha a derék alól. A lábak a testhez kapcsolódnak.  A négyéves gyerekek lelkesen ügyelnek a ruházat részleteire (gombokra, cipzárakra), és le is rajzolják ezeket a részleteket. Az ujjak, karok, kézfejek végén, a lábujjak a lábak és a lábfejek végén helyezkednek el. Az ujjak, lábujjak száma ötletszerűen változik.  Bár a gyermekek által rajzolt alakok sok mindenben hasonlítanak egymásra, mindegyik gyerek több próbálkozás és hiba árán kidolgoz egy kedvenc alakot, amit ismétlések révén finomít. A gyermekek újra és újra lerajzolják kedves képeiket, megjegyzik őket, és az idő előrehaladtával újabb részletekkel látják el. A kedvenc téma kedvenc rajzolási módja aztán beágyazódik a memóriába és figyelemre méltóan megmarad az idő múlásával. Úgy 4-5 éves korban a gyermekek kezdik arra használni a rajzokat, hogy segítségükkel történeteket meséljenek el vagy problémákat oldjanak meg. Kisebb- nagyobb változtatásokat végeznek az alapfigurán, hogy kifejezzék a kívánt jelentést.

A tájkép

A gyermekek 5-6 éves korban kifejlesztik azokat a szimbólumokat, amelyek a tájképábrázoláshoz szükségesek. A szintén kísértésekkel és kudarcokkal tarkított folyamat során általában egy egyszerű, szimbolikus tájképet alakítanak ki, amit aztán vég nélkül ismételnek. Talán emlékszel arra a tájképre, amit 5 vagy 6 éves korodban rajzolgattál. A legtöbb gyermeki tájképen szerepel egy ház. Próbáld meg felidézni lelki szemeid előtt annak a háznak a képét, amit rajzoltál. Voltak ablakai? Függönyökkel? Mi volt még rajta? Egy ajtó? Mi volt az ajtón? Természetesen kilincs, mert csak úgy lehet bemenni. Talán kezded felidézni a táj többi részét: a Nap (a sarokba tetted, vagy egy kört rajzoltál sugarakkal) – a felhők, a kémény, a virágok, a fák ( volt a tiéden egy ág a hinta számára? A hegyek (olyanok voltak, mint a megfordított fagylalttölcsérek?) Mi volt még rajta? Egy kerítés? Madarak? Esetleg, vegyél elő egy papírt és rajzold le azt a régi, gyerekkorban rajzolt tájképet. Írd rá: Felidézett gyerekkori tájkép. Talán meglepően tisztán emlékszel az egész képre, vagy pedig fokozatosan jutnak eszedbe részletek, ahogy a rajzot készíted.

Úgy tűnik, a gyerekek csaknem tökéletes kompozíciós érzékkel indulnak, amelyet kamaszkorban gyakran elhagynak, és csak fáradságos tanulással szerezhetnek vissza. Azt hiszem, ennek az lehet az oka, hogy az idősebb gyerekek a térben szétszórva elhelyezkedő tárgyak észlelésére összpontosítanak, míg a fiatalabbak egy, a papír négy széle közé bezárt fogalmi világot teremtenek meg. Az idősebbek számára viszont a papír négy széle szinte nem is létezik, hiszen a nyílt, valódi térben nincsenek meg ezek a szélek.

Az összetett szakasz

Vizsgáljuk meg a valamivel később, 9-10 éves korodban készült rajzodat. Talán emlékszel néhány rajzra, amit ötödikes, hatodikos vagy hetedikes korodban készítettél. Ebben az időszakban a gyerekek műveikben minél több részlet ábrázolására törekszenek, azt remélve, hogy így valósághűbb lesz, ami dicséretes cél. A kompozíció kevésbé érdekes, az alakok nem egyszer véletlenszerűen kerülnek a papírra. Általánosságban elmondható, hogy az idősebb gyerekek rajzai bonyolultabbak, ugyanakkor a korábbi tájképeknél kevesebb magabiztosságot árulnak el. Ugyanebben az időszakban nemek szerint is elkülönülnek a gyerekrajzok, talán a kulturális tényezők hatására. A fiúk elkezdenek autókat- felturbózott gépeket és versenyautókat- rajzolni, meg háborús jeleneteket zuhanóbombázókkal, tengeralattjárókkal, tankokkal és rakétákkal. Legendás alakokat és hősöket rajzolnak, szakállas kalózokat, viking hajót és legénységet, televíziós sorozatok szereplőit, hegymászókat és mélytengeri búvárokat. Izgatják őket a nyomtatott betűk, különösen a monogramok, és néhány különös kép, mint a tőrrel átszúrt szemgolyó és a vértócsák. Eközben a lányok szelídebb témákat rajzolnak, virágokat vázában, vízesést, csendes tóban visszatükröződő hegyeket, futó vagy fűben üldögélő csinos lányokat, elképesztő szempillájú, bonyolult frizurájú, vékony derekú és kis lábú divatmodelleket, akik a hátuk mögé teszik a kezüket, mert nehéz lerajzolni. Gúnyrajzokat fiúk és lányok egyaránt rajzolnak, és nagyra tartják ezeket. Úgy gondolom, hogy a karikatúrákhoz azért fordulnak ebben a korban a gyerekek, mert ezeken a rajzokon ismerősek a formák, de jóval bonyolultabb módon vannak lerajzolva, így a rajzaik nem tűnnek gyerekesnek.

Úgy 10- 11 éves korban éli virágkorát a gyerekek realizmus iránti érdeklődése. Amikor a rajzok nem sikerülnek „jól” (azaz nem valósághűek), a gyerekek gyakran elbizonytalanodnak, és tanárukhoz fordulnak segítségért. A tanár azt mondhatja erre: „Alaposabban meg kell nézned”, ez a tanács azonban nem segít, mert a gyerek nem tudja, mit kell megnéznie alaposabban. Pl. tegyük fel, hogy egy 10 éves gyerek szeretne lerajzolni egy 3 dimenziós fakockát. A gyerek azt szeretné, hogy a kocka valódinak nézzen ki, ezért olyan szögből rajzol, ahonnan két vagy három oldal is látszik, szemből nézve ugyanis csak egyetlen sík látható, ami mutatná meg a kocka valódi alakját. Ahhoz, hogy ezt elérje, a gyereknek úgy kell a különös szögekkel rendelkező formákat lerajzolnia, ahogy kinéznek, vagyis ahogyan a kép a megfigyelő szem retináját eléri. Ezek a formák nem négyszögletesek. A gyereknek valójában el kell nyomnia azt a tudást, hogy a kocka négyszögletes, és olyan formákat kell lerajzolnia, amelyek különösek. A lerajzolt kocka hasonlítani fog a kockára, még akkor is, ha különös szögű formákból áll össze.  Más szóval a gyerekeknek nem négyszögletes alakokat kell rajzolnia, hogy négyszögletes kockát rajzoljon. A gyereknek el kell fogadnia ezt a látszólagos ellentmondást, ezt a logikátlan folyamatot, amely ellentétes a verbális fogalmi ismereteivel.  Ha a kocka valódi alakjával tisztában levő verbális ismeret legyőzi a tanuló vizuális észlelőképességét, akkor „hibás” rajzok születnek. Olyan rajzok, amelyek a kamaszokat kétségbe ejtik. Tudván, hogy a kockának négyszögletűek az oldalai, a gyerek általában először négyzetet rajzol. Tisztában van vele, hogy a kocka sík felületen áll, ezért egyenes vonalat húz az aljának. Ezek a hibák a rajzolás során felhalmozódnak, a gyerek pedig egyre inkább összezavarodik. Bár, egy művelt, az absztrakt és a kubista művészeti irányzatokat ismerő néző a „hibás” rajzokat érdekesebbnek találhatja, mint a „hibátlan” kockáit, a fiatal tanulók számára a hibás rajzok dicsérete érthetetlen. Ebben az esetben a gyerek célja az volt, hogy a kocka valós legyen. Így számára a rajz rossz. Más megközelítést a tanuló annyira abszurdnak lát, mintha azt mondanánk neki, hogy a „kettő meg a kettő az öt” egy dicséretre méltó megfejtés.

A kockához hasonló „hibás” rajzok alapján a gyerek eldöntheti, hogy „nem tud rajzolni”. Pedig tud, az általa lerajzolt formák jelzik, hogy tökéletesen képes rá. A probléma a korábban elraktározott tudással van, ami más alkalmakkor hasznos, de megakadályozza, hogy az orra előtt lévő tárgyakat olyannak lássa, amilyenek valójában.

Néha a tanár úgy oldja meg a kérdést, hogy megmutatja hogyan kell rajzolni. Az ilyen bemutatás a rajztanítás jól bevált módszere, és működik, ha a tanár jól rajzol, és van elég önbizalma ahhoz, hogy bemutató rajzot készítsen az egész osztály előtt. Sajnos, a legtöbb tanár nem rendelkezik a rajzoláshoz szükséges észlelőképességgel. Így aztán nem egyszer ugyanolyan alkalmatlannak érzik a valósághű rajzolási képességeiket, mint azok a diákok, akiket nekik kellene tanítani.

Sok tanár szeretné, ha a gyerekek ebben a korban szabadabbal lennének, kevésbé foglalkoztatná őket a realizmus. Bármennyire is helytelenítik azonban ezt a ragaszkodást, a tanulók hajthatatlanok. Vagy valósághű rajzot készítenek, vagy örökre feladják a művészetet. Azt akarják, hogy amit rajzolnak olyan legyen, mint amit látnak, és tudni szeretnék, hogy ezt hogyan érhetik el.

Az ilyen korú gyerekek azért szeretik ennyire a realizmust, mert megpróbálnak megtanulni látni. Hatalmas energiát és erőfeszítést fektetnek a feladatba, ha az eredmények biztatóak. Néhány gyerek elég szerencsés ahhoz, hogy véletlenül rájöjjenek a titokra: hogyan lehet látni a dolgokat más módon. A gyerekek többségét azonban meg kell tanítani arra, hogy hogyan kapcsoljanak át a másik észlelési módba."

EDWARDS, Betty, Jobb agyféltekés rajzolás, Budapest, Bioenergetic Kiadó, 2008.